- Cara, kérlek. - nyújtom felé remegő kezem. Én a korlátba kapaszkodom, de ő semmibe. Csak éppen egy halvány mosollyal néz rám. Végig simít karján, amit a vágások díszítik és a sebhelyek. Először három éve láttam meg őket, akkor volt, hogy egy éve csinálta már.
-Mi értelme Nala? Teljesen értelmetlen már az egész. - gyönyörű és meggyötört arcán végig ott van az a halványka kis mosoly. Mint ha felszabadulna a gondolattól, hogy vége lehet mindennek. Hogy vége lehet az életének, csak egy lépésbe kerül.
- Miért? - suttogom könnyeimet eleresztve.
- Az élet nem kedvel túlságosan engem. - vonja meg vállait.
- Ez nem igaz. Itt vagyok én és...
- És még ki Nala? - vág közbe. - Ki? Senki sem. - suttogja ismét elmosolyodva kicsit.
- Csak próbáld meg, kérlek. Ha nem magad miatt akkor miattam. - ismét felé nyújtom kezemet. Kezemre néz, de nem tesz semmit. Felnéz szemeimbe egy pillanatra. Nyújtja felém kezét, de végül ismét leereszti.
- Szeretlek nővérkém - mondja, hangjában megkönnyebbüléssel és mosolyogva tesz hátra egy lépést.
- Ne - sikítok és mozdulok ösztönösen utána. Hiába már. Látom, ahogyan zuhan és csak zuhan a magas épületről, majd földet ér és ott hever élettelen teste. - Szeretlek húgocskám - suttogom leülve a tetőre. Felhúzom térdeim, fejemet rájuk hajtom és zokogok. Nem tudom elhinni, hogy leugrott. Sose volt jó élete, életünk. De eddig mindig összetartottunk és megbirkóztunk mindennel, együtt. Most viszont egyedül leszek, ő már nem lesz többé. Az én egyetlen kicsi húgom már nem lesz velem többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése